Ki Ő? - Némó nyomában

 

A végtelennek tűnő Messi-Ronaldo hype korában méltatlanul kevés szót kapnak az e két csillagot kiszolgáló játékosok, az irányítók. Pedig ha jobban belegondolunk, a csapat legértékesebb tagja nem az, amelyik berúgja a ziccert, hanem amelyik megteremti azt egy remek meglátással és egy szép passzal. Mai posztunk hőse tehát a Real klasszikus tízese, Mesut Özil.




Mielőtt beugranánk a mély vízbe, elmondanánk, hogy a cikk a "Ki Ő" című új rovatunk első fejezete, amiben a törökös németet vettük lencse alá, vagyis jöjjön Mesut Özil.

Kezdésként elmondom, hogy tele van a tököm a fenti kettő játékos félisteni szintre emelésével. A csapból is ők folynak, minden TV a kettejük vélt rivalizálásával foglalkozik és eljutottunk arra a szintre, hogy a Clássicók kettejük párbajává degradálódtak a médiában. Való igaz, nagyon jó játékosok. Elképesztő számú gólt rúgnak, ha kell a hátán viszik a csapatukat és egyenként is tízszer annyi a piaci értékük, mint a teljes magyar válogatottnak (HOGY LEHET A 92. PERCBEN ELBUKNI EGY MEGNYERT MECCSET?!). De egy csapatban legalább ekkora szerepe van az irányító középpályásoknak, akik szintén háttérbe szorulnak e kettő miatt. Mondhatnánk, hogy nem is, mert Iniesta top háromban volt az Aranylabda-gálán. Persze, ott volt mindenféle esély nélkül, illedelmesen megtapsolta a díjazottakat.

Természetesen azzal is lehet jönni, hogy Ronaldo harmincról szokta szétlőni a felső sarkot, vagy Messi kedvenc elfoglaltsága beszlalomozni a gólvonalig, de ez tizenötből egyszer fordul elő. Az esetek nagy részében egy váratlan húzás előzi meg a gólt, amely leggyakrabban a csapat eszétől származik, aki nálunk a 24 éves echte német Mesut.

Özil 1988. október 15-én Gelsenkirchenben látta meg a napvilágot török bevándorló szülők gyermekeként. Itt kezdte el profi karrierjét mindössze tizenhét évesen, miután a Schalke megszerezte magának a harmadosztályú Essentől. Két évet húzott le itt, ezalatt harminc alkalommal kapott lehetőséget. A Werder Bremen vezetői meglátták a tehetséget benne, így  4,3 millió euró ellenében hősünk a nagy riválishoz szerződött 2008. január 31.-én, ahol aztán klasszist neveltek belőle.

Ebben a csapatban szerezte első gólját egy Karlsruher elleni mérkőzésen, 2008. április 26.-án. Posztjából adódóan azonban mégsem gólérzékenységével tűnt ki társai közül, hanem rendkívüli játékintelligenciájával és kreativitásával. Mivel mindemellett hihetetlen technikai tudás birtokosa volt, három év alatt alapemberré vált Brémában. Az itt töltött idő alatt kétszer lett a Bundesliga legtöbb gólpasszt kiosztó játékosa. A kiváló teljesítménynek meg is lett az eredménye, hiszen 2009-ben meghívót kapott a válogatottba.


Parádés játékára igazán a 2010-es világbajnokságon figyelhettünk fel. Már akkor láttam, hogy remekül mozog és passzol, jól veszi észre társait 360 fokos látószögével, a Ghána ellen lőtt gólja után pedig végérvényesen a kedvenc (német) játékosommá vált. Az elődöntőt leszámítva végig nagyszerűen teljesített, végül bronzéremig vezette válogatottját, sokan pedig a jövő nagy csillagaként emlegették...

Eközben a világ másik felén adva volt egy nagy múltú, királyi klub, amelyik cirka 250 millió eurót tapsolt el előző nyáron, csak hogy a következő szezonban egy bajnoki ezüstöt elérhessen (értsd: elképesztő méretű pofára esés). Nem volt mit tenni, folytatni kellett a költekezést, félkész csapattal és rendes edző nélkül ugyanis semmit nem lehet nyerni, így a nyáron szeretett klubunkhoz érkezett többek közt Mourinho, Di María és augusztus közepén legnagyobb örömömre Özil is.

Első Madridban töltött szezonjában 2010-ben egyből klasszis formát mutatott, elnökünk nem átallotta két hónap után a világ legjobbjának nevezni. A kezdőcsapat alapemberévé vált, ne feledjük, csapaton például Kakával kellett megküzdenie a helyéért. Február környékén kisebb hullámvölgybe került, ám összességében remek első évet zárt. Második helyen végzett a gólpassztáblázaton, csapatával pedig begyűjtötte a Király-kupát, épp a nagy riválist verve meg a Mestallában.

Következő idényében továbbra is pazar teljesítményt nyújtott, és a bajnoki cím mellett az ő neve mellé jegyezhették fel a legtöbb asszisztot a bajnokság zárásakor. Majdnem kétszer annyi gólpasszt adott mint Iniesta, csak a miheztartás végett. A fontos meccseken sem remegett meg a lába, az áprilisi Barcelona elleni összecsapáson Zidane-t idéző mozdulattal tálalt Cristiano elé és már jöhetett is az emlékezetes calmázás.

Az idei szezonban is megszámlálhatatlanul ontja a gólpasszokat (gondoljunk csak a Valencia elleni januári erőszaktevésre), és mostanában szenzációs szabadrúgásaival hívja fel magára a figyelmet.

Egy másik remek tulajdonsága emeli azonban számomra a többi madridi, többek közt CR7 fölé is. Nincsenek hisztijei, nincsenek allűrjei. Nem mutogatja a combját, nincs benne balhékban, nem írnak a távozásáról az újságok minden második nap (sőt, saját bevallása szerint a Blancóktól akar visszavonulni) és még soha nem láttam eltorzult arccal a földet csapkodni. Ehelyett leszegett fejjel dolgozik, kitartóan osztogatja a jobbnál jobb labdákat a társaknak, még ha azok a legnagyobb ziccereket rontják is el. Véleményem szerint ez az alázat és hozzáállás illik egy olyan szintű csapatba, mint amilyen a Real Madrid. Még tízszer ennyi ilyen jó évet kívánunk.

HALA GÜLÜKE!